A-TÓL Z-IG

ÍRÓ: PAP ÉVA
FOTO: GÉMES SÁNDOR

Azokban a vészjósló márciusi napokban hir­telen kifordult önmagából a világ. Az, aminek a nevét naponta százszor mondtuk ki, megvál­toztatott végül bennünket is, akik nem akartunk az árral sodródni. Megbolondultunk mind. Máso­kkal foglalkoztunk, csak épp önmagunkra nem gondoltunk. Hagytuk, hogy a félelem maga alá gyűrjön, és magunkkal rántsuk a többieket is.

Rettegtünk. Úgy mondták, hogy az a valami bennünk is ott lehet. És büntetlenül mi is átad­hatjuk másoknak, akik súlyosabb árat fognak fi­zetni érte.

A félelem az anyatejen és az anyák rémült tekin­tetén keresztül áramlott újszülött babáikba. És a nagyobb gyerekekbe, akiknek az édesanyjuk még soha nem mondott olyat, hogy ne egyék meg az összes csokoládét, mert bizonytalan, hogy holnap tud-e nekik adni. Bezzeg, az öregje­ink nem féltek, mert talán úgy gondolták, ők már ettől sokkal rosszabbat is átéltek.

De azokban a hetekben a mi kezünk állandóan nyúlt a mobiltelefon felé, mert újabb és újabb hírekre voltunk éhesek. Számokat és tényeket akartunk hallani, hogy aztán még jobban féljünk. Hogy azt mondhassuk, igen, így lesz, mind meg­halunk, ha nem vigyázunk. Azért, hogy meghall­gassuk, mit tegyünk, hogy a nálunk okosabbak eldöntsék, hova és mikor mehetünk. Be voltunk tojva, ahogy kell, és sokunknak a legfontosabb volt, hogy a hátsónkat ki tudjuk törölni, mindenek előtt.

Mert azt hittük, hogy egyszer nem lesz új nap. És arra gondoltunk, milyen jó lenne, ha a végén csak egy kicsivel tovább kihúzzuk, mint mások.

De ez is elmúlt. Mert el kellett múlnia. És most már tudjuk, hogy újra felkel a nap. Mindennap. És mi döntjük el, hogy vele kelünk-e vagy hagyjuk magunkat elveszni a sötétségben.

Azokban a fullasztó napokban és hetekben azon keseregtünk, hogy mit nem tehetünk. Ahelyett, hogy a bezártság ellenére tettük volna, ami módunkban állt. Amit máskor csak luxusnak vagy jelentéktelennek gondoltunk.

Azt, hogy észrevegyük, a felhők mögül előbújik a nap, hogy megmelegítse a bőrünket, hogy fényével erőt adjon a faágak zöld rügyeinek, hogy kipattanjanak a burokból.

Befele forduljunk, és megkeressük magunkban a jót. Hogy aztán másokban is először az értéket lássuk meg.

Csináljunk nagytakarítást kívül, belül. Hogy ren­det tegyünk a fejünkben, a lelkünkben, a gardrób szekrényünkben. Hogy kiszabadítsuk a sarkok­ba száműzött porcicákat.

Dorgálás helyett legyen az arcunkon kedves mosoly, ha a másik igyekezetében majdnem leejti a tálcáról a frissen sült sajttortát.

Figyelmet adjunk és vigaszt. Tudjunk hallgatni és élvezni a csendet.

Hogy egymás szemébe nézzünk, és meglássuk a másikéban is a felvillanó mosolyt, a szeretetet, az aggodalmat, a legkisebb bánatot.

Leporoljuk a sarokból a pókhálót és felszedjük a szőnyeg alá sepert port. Hogy felhívjuk a baráta­inkat és elmondjuk nekik, hogy milyen jó, hogy vannak nekünk.

Megfőzzük a gyerek kedvenc ételét, amit ed­dig csak ígérgettünk neki, és legtöbbször egy tábla csokival helyettesítettük. Hogy felvarrjuk a ruháról hiányzó hetedik gombot, amely már egy éve leszakadt.

Szüleinket óvjuk, és megkérdezzük, jól vannak-e.

Ha már be vagyunk zárva a négy fal közé, és már semmi újat nem tudunk kitalálni, elővegyük a családi fényképalbumot, hogy a gyerekeinknek megmutassuk kik voltak az ő felmenői…

Még. Még. Még… A lemezjátszóra feltegyük a kedvenc lemezeinket, amiket régóta nem hall­gattunk. És a zenére táncoljunk a nappali köze­pén, akkor is, ha egyedül vagyunk.

Mert majd, ha ez az egész véget ér, újra nem lesz időnk erre. Vagy mégis??