ÍRÓ: PAP ÉVA
FOTO: GÉMES SÁNDOR
Azokban a vészjósló márciusi napokban hirtelen kifordult önmagából a világ. Az, aminek a nevét naponta százszor mondtuk ki, megváltoztatott végül bennünket is, akik nem akartunk az árral sodródni. Megbolondultunk mind. Másokkal foglalkoztunk, csak épp önmagunkra nem gondoltunk. Hagytuk, hogy a félelem maga alá gyűrjön, és magunkkal rántsuk a többieket is.
Rettegtünk. Úgy mondták, hogy az a valami bennünk is ott lehet. És büntetlenül mi is átadhatjuk másoknak, akik súlyosabb árat fognak fizetni érte.
A félelem az anyatejen és az anyák rémült tekintetén keresztül áramlott újszülött babáikba. És a nagyobb gyerekekbe, akiknek az édesanyjuk még soha nem mondott olyat, hogy ne egyék meg az összes csokoládét, mert bizonytalan, hogy holnap tud-e nekik adni. Bezzeg, az öregjeink nem féltek, mert talán úgy gondolták, ők már ettől sokkal rosszabbat is átéltek.
De azokban a hetekben a mi kezünk állandóan nyúlt a mobiltelefon felé, mert újabb és újabb hírekre voltunk éhesek. Számokat és tényeket akartunk hallani, hogy aztán még jobban féljünk. Hogy azt mondhassuk, igen, így lesz, mind meghalunk, ha nem vigyázunk. Azért, hogy meghallgassuk, mit tegyünk, hogy a nálunk okosabbak eldöntsék, hova és mikor mehetünk. Be voltunk tojva, ahogy kell, és sokunknak a legfontosabb volt, hogy a hátsónkat ki tudjuk törölni, mindenek előtt.
Mert azt hittük, hogy egyszer nem lesz új nap. És arra gondoltunk, milyen jó lenne, ha a végén csak egy kicsivel tovább kihúzzuk, mint mások.
De ez is elmúlt. Mert el kellett múlnia. És most már tudjuk, hogy újra felkel a nap. Mindennap. És mi döntjük el, hogy vele kelünk-e vagy hagyjuk magunkat elveszni a sötétségben.
Azokban a fullasztó napokban és hetekben azon keseregtünk, hogy mit nem tehetünk. Ahelyett, hogy a bezártság ellenére tettük volna, ami módunkban állt. Amit máskor csak luxusnak vagy jelentéktelennek gondoltunk.
Azt, hogy észrevegyük, a felhők mögül előbújik a nap, hogy megmelegítse a bőrünket, hogy fényével erőt adjon a faágak zöld rügyeinek, hogy kipattanjanak a burokból.
Befele forduljunk, és megkeressük magunkban a jót. Hogy aztán másokban is először az értéket lássuk meg.
Csináljunk nagytakarítást kívül, belül. Hogy rendet tegyünk a fejünkben, a lelkünkben, a gardrób szekrényünkben. Hogy kiszabadítsuk a sarkokba száműzött porcicákat.
Dorgálás helyett legyen az arcunkon kedves mosoly, ha a másik igyekezetében majdnem leejti a tálcáról a frissen sült sajttortát.
Figyelmet adjunk és vigaszt. Tudjunk hallgatni és élvezni a csendet.
Hogy egymás szemébe nézzünk, és meglássuk a másikéban is a felvillanó mosolyt, a szeretetet, az aggodalmat, a legkisebb bánatot.
Leporoljuk a sarokból a pókhálót és felszedjük a szőnyeg alá sepert port. Hogy felhívjuk a barátainkat és elmondjuk nekik, hogy milyen jó, hogy vannak nekünk.
Megfőzzük a gyerek kedvenc ételét, amit eddig csak ígérgettünk neki, és legtöbbször egy tábla csokival helyettesítettük. Hogy felvarrjuk a ruháról hiányzó hetedik gombot, amely már egy éve leszakadt.
Szüleinket óvjuk, és megkérdezzük, jól vannak-e.
Ha már be vagyunk zárva a négy fal közé, és már semmi újat nem tudunk kitalálni, elővegyük a családi fényképalbumot, hogy a gyerekeinknek megmutassuk kik voltak az ő felmenői…
Még. Még. Még… A lemezjátszóra feltegyük a kedvenc lemezeinket, amiket régóta nem hallgattunk. És a zenére táncoljunk a nappali közepén, akkor is, ha egyedül vagyunk.
Mert majd, ha ez az egész véget ér, újra nem lesz időnk erre. Vagy mégis??